Törő Balázs fotói

tükör

----------------------------

'... Mindent tökéletesen kellett csinálni az életében. Kaligráfiával foglalkozott. Gyönyörűen tudott írni. Amikor megnéztem, amit írt, olyan volt, mintha nyomtatva lett volna. Gyönyörű volt, egyetlenegy hiba nem volt benne. Amikor sálat vagy pulóvert kötött, tökéletes volt. Gyerekkorában katolikusként nevelték, de amikor hozzáment a férjéhez, megtanult zsidónak lenni. Most már sokkal zsidóbb, mint sok más zsidó, akit ismerek. Sokkal zsidóbb, mint én vagyok. És zsidó is tökéletesen tud lenni.

Rájöttünk, hogy egész életében szerepeket játszott. Megtanulta otthon, hogy hogyan kell gyereknek lenni, hogyan kell kislánynak lenni, aztán elment a férjéhez, megtanulta, hogy hogyan kell feleségnek lenni. Akkor keződött az elmebaja, amikor az első gyerekét megszülte. Akkor rájött, hogy most már neki, mint individumnak, egyénnek vége van. Rájött arra, hogy attól kezdve anyát kell játszania és valószínű, hogy legalább húsz évig. Ez olyan nagy teher volt számára, hogy akkor kísérelte meg először az öngyilkosságot. Volt három idősebb testvére is, ő körülbelül nyolc évvel volt fiatalabb a legfiatalabb testvérénél. Ebből arra is lehet következtetni, hogy ő egy baleset volt. Mivel a szülei katolikusok voltak, megtartották, nem abortálták.

Erről az jut eszembe, hogy nem ő az egyetlen olyan páciensem, aki nagyon elszántan próbálta megölni magát, de nem sikerült, később pedig kiderült, hogy annak idején az anyjuk abortálni akarta őket, de az sem sikerült. Annyira mélyen bennünk van az, hogy az anyánk nem akart, hogy még felnőtt korban is azt a szívességet akarjuk megtenni, hogy mi abortáljuk önmagunkat. Érdekes, hogy az ismétlés kényszere olyan nagy, hogy még azt is megismételjük, hogy az anyánk sikertelenül abortált minket, és sikertelenül követünk el öngyilkossági kísérletet. Nekünk se sikerül, ahogy az anyánknak sem sikerült.

Ahányszor csak el kellett válnunk, főleg olyankor, mikor szabadságra mentem, vagy pár napig nem voltam ott, vagy nem tudtam ott lenni egy órán, a hiányom mélyen feldúlta. Amikor a páciensem hároméves volt, a szülei kitalálták, hogy körbeutazzák Európát. Az anyja és az apja azt gondolták, hogy az idősebb gyerekek biztosan élvezni fogják a túrát, de őt, a háromévest egy idegen német nőnél hagyták, mert azt is gondolták, hogy neki nagy teher lenne az utazás, ill nekik is teher lenne vele utazni. Elképzeltem, hogy ha én hároméves lennék, és az anyám, apám és három idősebb testvérem elmennének három hónapra Európát nézni, és engem otthogynának egy idegen német nőnél, akkor valószínűleg pontosan úgy érezném magam, mintha egy bőrönd volnék. És ha az ember úgy érzi magát, mint egy bőrönd, akkor a pszichiáterek azt hiszik, h depresszióban szenved. Ezért dúlta fel őt, ha én elmentem valahová. Tehát én ugyanazt csinálom, mint a szülei. Nagon nehéz a terápiában, hogy amikor ilynekre rájövünk, akkor a páciensnek meg kell éretnie, hogy én nem lehetek az, aki pótolni fogja azt, amitől megfosztották. Én nem lehetek a pótapja, a pótmamája, vagy a jó családja, ami neki soha nem volt. Én csak arra vagyok jó, hogy velem együtt rájöjjön arra, hogy mi történt vele, mitől fosztották meg, és mit veszített el örökre. Akkor együtt gyászolhatjuk azt, amit elveszített.

Hogy miért nem tudott eddig gyászolni? (...) Sem a szülei, sem a testvérei, sem az a nő, akinél tárolták őt három hónapig, nem akarta hallani az ő érzelmeit. Én voltam az első, aki azt mondtam, hogy hát itt van valami, amit még most is lehet érezni, valami ami nincs befejezve. Nagyon nehéz, ha az ember átél vmit úgy, hogy nem engedik meg neki, hogy az érzéseit kifejezze. Ez olyan, mint egy megfagyott pillanat. Évtizedek múlhatnak el, és az a megfagyott pillanat mindig ott lesz. Valami történik majd, ha kiolvad. Ezt meg lehet érezni, és utána tovább lehet lépni. Addig, amíg ott van fagyottan, olyan mintha az ember le lenne szögezve valahova.

Az érzelmeinek kifejezése úgy kezdődött, hogy azt írta nekem, hogy love you and damn you. A damn you afféle elátkozás. Az, hogy engem meg tudott átkozni, neki már egy óriási előrelépés volt, mert ki tudta fejezni azt, hogy nem csak szeret valakit, hanem gyűlöl is. Tehát lehet szeretni és gyűlölni ugynazt a személyt. Ezt úgy körülbelül öt év után tanulta meg. (...) Egyre inkább ki tud szállni a szerepeiből. Most már tud nemet is mondani. Gyakran feltűnt nekem, hogy azok, akik öngyilkossággal foglalkoznak, mind olyan emberek, akik nem tudnak kis nemeket mondani. Az öngyilkosság egy óriási nagy nem. Minél többször tud az ember kis nemeket mondani, annál kevésbé kell nagy nemet mondani.

A munka könnyebb neki néha, mint otthon lenni. Szerintem szereti ezt a szerepet, jó neki eltűnni otthonról a munkába. És szereti is a munkáját. Nagyon gyakran megtörténik, ha az ember a hamis énjével dolgozik, és valamilyen terápián keresztül, vagy valahogy az Isten vagy a barátai segítségével eléri az igazi énjét, akkor ugyanazt csinálja, mint amit a hamis énjével csinált, csak élvezi.

Szerintem ez emberek nem tudnak élni függőség nélkül. Ez a kilencéves terápia is függőség. Én függök tőle, ő függ tőlem. Miért lenne ez baj? Te azt hiszed, hogy baj, vagy valaki más azt hiszi, hogy baj. Én azt gondolom, hogy ez olyan, mint egy mankó. De hát végül is a mindennapjainkban mindannyian arra kényszerülünk,hogy egy csomó szerepet eljátszünk. Állandóan szerepeket játszunk. Nem tudom, hogy az ő esetében miért volt ez ennyire meghatározó. Valószínűleg hogyha van az a valaki, aki játssza a szerepet, akkor nem olyan nehéz. Ha pedig van legalább egyvalaki, akivel önmagam lehetek, akkor az az önmagam könnyedén tud szerepeket játszani, ha kell. Neki az volt a baja, és még néha most is az a baja, hogy csak a szerepei vannak. Tehát szerepen kívül nem tudja ki ő. Mi nagyjából tudjuk, hogy ki játsza a szerepet. Ő nem tudta.

Vannak olyanok, akik azért kísérelnek meg öngyilkosságot, hogy zárt osztályra vigyék őket. Az egyik legofntosabb emberi élmény, hogy van a magzat és van a méh. A méh, mint egy tartály megtartja a magzatot. A tartás nagyon fontos. Ha úgy nőttünk fel, hogy a tartály nagyon törékeny volt, akkor az ember önmagát kell, hogy tartsa. Az pedig, hogy megatartsa magát, rettenetesen fárasztó. Az ember fél, hogy mi történik akkor, hogyha már nem tudja tartani magát. Mert nincs az az élménye, hogy nem kell magát tartani, valaki tudja tartani, valaki a karjában tartja.

Vannak olyanok, akik például, börtönbe kerülnek, mert csak a börtönben érzik biztonságban magukat. Ott biztonságérzetük van, mert az egy tartály. Az egy olyan tartály, olyanok a falai, hogy onnan nem lehet kitörni. Ők a maximális biztonságot csak a börtönben tudják érezni. És vannak olyanok, akik rettenetesen félnek attól, ami bennük van, és csak akkor tudnak végre relaxálni, hogyha a zárt osztályra kerülnek. Csak a zárt osztály tudja őket tartani, nincs olyan anya, olyan apa, nincs olyan szerető, aki őket ölelve meg tudná tartani, mert úgy érzik, ha feldühödnek, akkor vége a kapcsolatnak. Vagy ha sírnak, akkor vége a kapcsolatnak.

Szerintem egy ilyen zárt hely, mondjuk, egy nagyon jó, első osztályú hotel, ahol a szobák gumiból vannak, sokkal jobb lenne. Az ember bemehetne oda, amikor éppen egy tartályra lenne szüksége, de nem lenne zárt, hanem egyszerűen be lehetne menni oda pár órára, és aztán ki is lehetne jönni onnan. Szerintem szükségünk van arra, hogy legyen valamilyen tartály, amiről tudjuk, hogy onnan nem tudunk kitörni, és amelyben olyanok lehetünk, amilyenek vagyunk. Amikor pedig túl vagyunk rajta, és kinyitjuk a szemünket, akkor valaki van ott, aki még mindig szeret minket. Ez a normális gyerek-anya élmény. Sajnos sokan vagyunk, akiknek az anyja nem tudta tartani a gyereket, amikor a gyerek rettenetesen dühös vagy rettenetesen szomorú volt. Mi, akik ilyen családból származunk, félünk, a saját érzelmeinktől, és inkább zárt osztályra kerülünk, mint hogy önmagunk legyünk vagy egyedül maradjunk.'

miért pont nov 25?!?!

ház itt - ház ott

szürke világban

vagy vagy

tömeg

aranyhíd

---------------------------

mindannyian súlyokat cipelünk. a valódi súly attól függ, egyedül-e...

zárva

http://www.file-upload.net/download-312265/11---The-Well-Dressed-Guitar.mp3.html

http://www.file-upload.net/download-312275/Steve-Morse---Deep-Purple--Guitar-Solo-.mp3.html

http://www.file-upload.net/download-312286/Canon-Rock--Guitar-Play-by-JerryC-.mp3.html

http://www.file-upload.net/download-312306/02Deep-Purple-Wring-That-Neck.mp3.html

ja, és a Made In Europe-ot hallgasd meg!! :) két számot azért felteszek róla, a You Fool No One elején van a cigányzene gitáron.

http://www.file-upload.net/download-312317/04---You-Fool-No-One.mp3.html

http://www.file-upload.net/download-312326/Deep-Purple---02.Mistreated.mp3.html

'Az etika tulajdonképpen annyit jelent, hogy hogyan bánunk egymással. Szerintem a boldogtalanságának két nagy oka van és egyik sem pszichiátriai, vagy orvostudományi. Az egyik a hatalom nélküliség. Abban a pillanatban, amikor úgy érzem, hogy nincsen elég hatalmam, hogy azt tegyem, amit akarok, és ne tegyem azt, amit nem akarok, boldogtalan leszek. Minden állat boldogtalan, ha fogolyként tartják. Ha egy állat nem tudja azt csinálni, amit akarna, és olyan dolgokat kell csinálnia, amiket nem akar, akkor boldogtalan lesz. Mi is azok vagyunk. Nekem tehát nem arra kell hatalom, hogy más emberek fölött legyen hatalmam, hanem arra kell hatalom, hogy ne kelljen olyan dolgokat csinálnom, amit én nem akarok, és azt csinálhassam, amit akarok. Van annak egy tudománya és egy művészete, hogy hogyan szerezzen és tartson meg az ember éppen elég hatalmat arra, hogy úgy élhessen, ahogy akar.

A boldogtalanság másik lehetséges oka az, ahogyan bánnak velünk, és ahogyan én bánok másokkal. Tulajdonképpen az első könyvet az etikáról Arisztotelész írta. Ő pedig nem azért írta, hogy megmondja másoknak, hogyan kell élni, mit kell csinálni és mit nem szabad, hanem azért írta, mert rájött, hogy ha nem jól bánunk egymással, akkor nem leszünk boldogok. Ő is a boldogság felé akart utat találni. Szerinte minél jobban bánunk egymással, annál boldogabbak leszünk. Mi is, én is, ha jól bánok veletek, és ti is, ha veletek jól bánnak, és ha ti jól bántok másokkal. (...)

Még ehhez annyit hozzátennék, hogy Ferenczi Sándor nagyon jól mondta, hogy csak az legyen terapeuta, akinek semmi ambíciója nincsen, és akinek sok az ideje. Ez azért nagyon fontos, mert szerintem a legtöbben, akik itt ülünk, olyan családokban nőttünk fel, ahol volt egy koncepció, hogy milyen egy jó fiú, és milyen egy jó kislány. A családban általában van ilyen nyomás. Abban a pillanatban, amikor valaki valamit akar egy gyerektől, akkor a gyereknek félre kell tennie a saját életét. Csak reagálni tud a nyomásra, és kétféleképpen lehet reagálni a nyomásra. Az ember vagy nagyon jó lesz, és azt csinálja, amit mások akarnak, vagy az ember nagyon rossz lesz, és csak azért se csinálja, azt, amit mások akarnak, de ez sem jobb. Mert ha állandóan fellázadok az ellen, amit tőlem akarnak, vagy állandóan megteszem azt, amit tőlem akarnak, egyik esetben sem vagyok én. Amíg arra várok, hogy ne legyen nyomás, ne legyen elvárás, addig ki vagyok én? Akkor mit akarok? Akkor mit szeretnék? Ha pedig nem lehetek én egy terapeuta a rendelőjében sem, akkor sehol a világon nem lehetek. Mert ha a terapeuta bármit is akar a pácienstől, vége a terápiának. Ez tulajdonképpen vérfertőzés. Ahogy a szülőknek sem lenne szabad bármit akarni a gyerekiktől, a terapeuta végképp nem akarhat semmit a páciensétől. Még azt sem, hogy a páciens jobban érezze magát. Az is nyomás a páciensnek, mert azonnal tudja, hogy a terapeuta már arra vár, hogy ő jobban érezze magát. És akkor a terapeuta kedvéért úgy tesz, mintha jobban érezné magát. Tehát nagyon fontos, hogy a terapeuta abszolút semmit nem akarjon, csak a pénzt. Ezt azért mondom, mert ha még azt sem akarná, akkor szent lenne, de hát így? Összes vágyát a pénzre koncentrálja, és remélhetőleg annyit fizet a páciens, hogy megérje a terapeutának, hogy mást már ne akarjon tőle.

A párkapcsolat az más. Ott az ember ráeresztheti a vágyait a másikra. Főleg, ha nem szereti a másikat, hanem csak vágyik rá... Akkor meg lehet enni, el lehet fogyasztani egymást egy párkapcsolatban.'

biciklizés a környéken

árnyék

------------------------

irány-adó

kanyar

Filmszínház TÉTÉNY

'erre lóg a nyakkendő...'

'Az első páciens, akiről beszélni szeretnék, 1997 júniusában jött hozzám először. Egy negyvennyolc éves nő volt, akit egy ápolónő hozott az elmegyógyintézet zárt osztályáról. Hogy történt ez? A pszichológus, aki az elmegyógyintézet zárt osztályán dolgozott, az egyik páciensem volt.

A nő azért volt az elmegyógyintézet zárt osztályán, mert már háromszor próbálta megölni magát, és majdnem sikerült is neki mind a háromszor. Gyógyszerész volt, úgyhogy azonnal feltűnt nekem, hogy ha én gyógyszerész lennék, és biztos lennék abban, hogy meg akarom ölni magam, akkor biztos meg is tudnám tenni. Nagyon örülnék, ha gyógyszerész lennék, mert jó, ha az ember tudja, hogy amikor meg akarja magát ölni, akkor meg is tudja. Ő háromszor megpróbálta, és neki nem sikerült. Ezért gondoltam én, hogy van remény.

Kicsit nehezebb, kicsit kövérebb volt, mint az átlag, de azt hiszem, az már az orvosságok miatt volt. Később láttam fényképeken, hogy még mielőtt a pszichiátria kezébe került vékony volt. Arra nagyon jó a pszichiátria, hogy az ember nehezebb és nehezebb legyen... És nagyobb!

Szóval bejött, és nem nézett rám, leült a fotelbe, és nem mozdult meg ötven percig. És egy szót nem szólt. Ott ült, mint egy szobor. Én pontosan ugyanúgy ültem, mint ő. Néztem őt, felé irányítottam teljes figyelmemet.

Erről az jutott eszembe, hogy a terapeuta szó görögül azt jelenti, hogy jelen lévő vagy oda figyelő. Figyelés. Tehát tulajdonképpen az egyetlen dolgom az, hogy oda figyeljek. És hogy komolyan vegyem azt, akivel együtt vagyok.

Ha ő oda akart jönni, és ott volt, ott ült, és nem mozdult meg, akkor gondoltam, biztos fontos neki, hogy ezt csináljuk. Én körülbelül hetente háromszor találkoztam vele, tehát elég gyakran megtörtént. Sem egy 'jó napot', sem egy 'viszontlátásra' nem volt, csak bejött, leült, együtt ültünk, és ez körülbelül három hónapig így ment. Három hónap után beszélni kezdtem hozzá. Ő nem szólt.

(...) Úgy három hónapba telt nekem, hogy rájöjjek, hogy mindaz, ami eszembe jutott, amin gondolkoztam, amíg ő ott volt, az vele kapcsolatos. Tehát azok nem csak az én gondolataim voltak, mert ha valaki más ült volna ott, egészen más gondolataim lettek volna. Gondoltam, hogy ha már ott van, akkor megosztom a gondolataimat vele és elkezdtem mondani neki, ami eszembe jutott. Nem szólt semmit, meg sem mozdult. Emlékszem, hogy úgy a negyedik vagy az ötödik hónapban, ahogy ezt csináltuk, elkezdtem viccelődni vele, hogy tulajdonképpen ő az analitikusom, és én vagyok a páciens, mert pontosan úgy történt: általában az analitikus az, aki egy szót se szól, és a páciens az, aki beszél. Szóval megfordult a dolog közöttünk.

Körülbelül öt hónap után az első mondat, ami kijött a száján, úgy hangzott, hogy I'm afraid of you - félek tőled! Kérdeztem tőle, mitől fél. Azt mondta, attól fél, hogy én esetleg el tudnám venni az ő szabadságát. Nagyon érdekes dolog, ha valaki azt mondja először, hogy attól fél, hogy én elveszem a szabadságát.

Kicsivel később kiderült, hogy teljesen nyílvánvalóan ettől kellett, hogy féljen, mert az egyetlen dolog, amire addig tudott gondolni, az volt, hogy megöli magát. Úgy gondolta, hogy amikor meg tud szabadulni a kórháztól, újra megpróbálja megölni magát. Semmi más gondolata, vagy semmi más ötlete nem volt, hogy hogyan tudna szabadon élni. Csak azt tudta, hogy senki nem akarja, hogy ő megölje magát. Tehát ez volt az egyetlen autentikus, valódi vágya, mert erről tudta, hogy senki más nem akarja. Ezért azt hitte, hogy esetleg az én szerepem az, hogy ebben meggátoljam. Vagyis úgy vélte, hogy én majd elvágom az egyetlen utat a szabadság felé.

Azt válaszoltam neki, hogy ha ezt azért mondja, mert én már jelentek valamit neki, azaz esetleg azért nem akarja megölni magát, mert akkor nélkülem lesz, mert már megszeretett vagy rám szokott, akkor rendben van, az ellen nem tudok semmit se tenni. Akkor tulajdonképpen nem én veszem el a szabadságát hanem ő az, aki szabadon úgy dönt, hogy inkább ittmarad, hogy velem lehessen. Különben pedig nem fogom elvenni a szabadságát, mert szerintem nagyon fontos, hogy az öngyilkosságról nyíltan beszéljünk.

Szerintem az, aki még nem gondolkozott el komolyan arról, hogy ongyilkos lehet, nagyon megvizsgálatlan életet él. Nagyon fontos, hogy rájöjjünk arra, hogy nem muszáj élni, csak azért, mert  az apám és az anyám annak idején közösültek, és egyszerre idevarázsoltak engem. Ez nem azt jelenti, hogy addig kell élnem, amíg meg nem halok. Az élet nem kötelező. Abban a pillanatban, amikor erre rájön valaki, máris kicsit jobban érzi magát. Ha pedig nem akarja jobban érezni magát, akkor menjen és ölje meg magát, akkor legalább nem panaszkodik többet! Hiszen mindek jön terápiára, ha valóban meg akarja ölni magát?

Így hát teljes jó szívvel tudtam neki mondani, hogy ha tényleg meg akarja ölni magát, akkor nem fogok az útjában állni. Nem vagyok a rendőrség, és nem vagyok a családja sem. Egyedül arra kérném, hogy legyen rám tekintettel, és ha már ilyen kapcsolatba kerültünk, vigyázzon rám is egy kicsit. Mert ha megöli magát, akkor meg kell siratnom. Meg hát másféleképpen is vigyázzon rám. Mondjuk hagyja abba a terápiát három hónappal azelőtt, mielőtt megöli magát, és tőlem legalább öt kilóméter távolságra tegye. Végül pedig lehetőleg úgy csinálja, hogy meg se tudjam, hogy megtette, mert az nekem fájdalmat okozna. Egyébként pedig, még ha akarnám, se tudnám meggátolni őt abban, hogy megölje magát.

Általában, mikor családokkal foglalkozom, és valaki a családtagok közül öngyilkosságról beszél úgy, hogy komolyan is gondolja, akkor én szólok a családnak, hogy nekik kell felelősséget vállalni érte. Én önmagamért is alig tudok felelősséget vállalni, nemhogy egy másik emberért. Ha nem akarják, hogy ez az illető megölje magát, akkor nekik kell nap mint nap hoszonnégy órán át mellette maradni heteken, hónapokon keresztül. Valakinek ébren kell lenni, virrasztani kell, és fizikailag meg kell akadályoznia, hogy megölje magát. Óriási erőfesíztsébe kerül, hogy az ember megakadályozzon valakit az öngyilkosságban.

Minderről elbeszélgettünk, és azt is mondtam, hogy én soha nem fogom senkinek megszabni, hogy mi a dolga. Ha végül nem öli meg magát, szerintem azért nem teszi majd meg, mert akkor már nem akarja megölni magát. Különben meg úgyis meg fog halni, miért kellene sietni?'

a fák útban...

színek (rékának)

na, ez az egész eget beborította, de csak ennyit sikerült elcsípni belőle...

ez meg olyan villámnak a része, ami félkörben végigment a horizonton - ami inkább élmény, nem megörökíthető

'Egy terapeutának - és szerintem mindenkinek - a legfontosabb dolog arra rájönni, hogy a másik végetelenül másik. Tehát nemcsak úgy, hogy nem olyan, mint én vagyok, hanem azt se lehet tulajdonképpen feltételezni, hogy megértem a másikat. Mert mit jelent megérteni a másikat? Az, hogy én megértelek téged, azt jelenti, hogy beskatulyázlak a már meglévő gondolataimba. De lehetséges, hogy még a színek, amiket te látsz, azok sem ugyanazok a színek, amiket én látok. Nagyon megrázó felfedezés, de szerintem igaz.

Hát akkor én mit csinálok? Nagyon prózainak hangzik, de én csak próbálokegyütt lenni a másikkal. Majdnem úgy, mintha egy tigrissel lennék egy ketrecben. A tigrissel is próbálnék együtt lenni. Megérteni a tigrist? Én nem próbálom megérteni a tigrist, azt nem lehet. Viszont lehet a tigrissel játszani, vagy lehet a tigrissel bírkózni, vagy lehet a tigris által meghalni...'

eső után, mozi előtt - Móricz

vakvágány

fények - színek - jelenségek

-----------------------------

felhők

sarki fény

hold és csillag

a tv-n