'... Mindent tökéletesen kellett csinálni az életében. Kaligráfiával foglalkozott. Gyönyörűen tudott írni. Amikor megnéztem, amit írt, olyan volt, mintha nyomtatva lett volna. Gyönyörű volt, egyetlenegy hiba nem volt benne. Amikor sálat vagy pulóvert kötött, tökéletes volt. Gyerekkorában katolikusként nevelték, de amikor hozzáment a férjéhez, megtanult zsidónak lenni. Most már sokkal zsidóbb, mint sok más zsidó, akit ismerek. Sokkal zsidóbb, mint én vagyok. És zsidó is tökéletesen tud lenni.
Rájöttünk, hogy egész életében szerepeket játszott. Megtanulta otthon, hogy hogyan kell gyereknek lenni, hogyan kell kislánynak lenni, aztán elment a férjéhez, megtanulta, hogy hogyan kell feleségnek lenni. Akkor keződött az elmebaja, amikor az első gyerekét megszülte. Akkor rájött, hogy most már neki, mint individumnak, egyénnek vége van. Rájött arra, hogy attól kezdve anyát kell játszania és valószínű, hogy legalább húsz évig. Ez olyan nagy teher volt számára, hogy akkor kísérelte meg először az öngyilkosságot. Volt három idősebb testvére is, ő körülbelül nyolc évvel volt fiatalabb a legfiatalabb testvérénél. Ebből arra is lehet következtetni, hogy ő egy baleset volt. Mivel a szülei katolikusok voltak, megtartották, nem abortálták.
Erről az jut eszembe, hogy nem ő az egyetlen olyan páciensem, aki nagyon elszántan próbálta megölni magát, de nem sikerült, később pedig kiderült, hogy annak idején az anyjuk abortálni akarta őket, de az sem sikerült. Annyira mélyen bennünk van az, hogy az anyánk nem akart, hogy még felnőtt korban is azt a szívességet akarjuk megtenni, hogy mi abortáljuk önmagunkat. Érdekes, hogy az ismétlés kényszere olyan nagy, hogy még azt is megismételjük, hogy az anyánk sikertelenül abortált minket, és sikertelenül követünk el öngyilkossági kísérletet. Nekünk se sikerül, ahogy az anyánknak sem sikerült.
Ahányszor csak el kellett válnunk, főleg olyankor, mikor szabadságra mentem, vagy pár napig nem voltam ott, vagy nem tudtam ott lenni egy órán, a hiányom mélyen feldúlta. Amikor a páciensem hároméves volt, a szülei kitalálták, hogy körbeutazzák Európát. Az anyja és az apja azt gondolták, hogy az idősebb gyerekek biztosan élvezni fogják a túrát, de őt, a háromévest egy idegen német nőnél hagyták, mert azt is gondolták, hogy neki nagy teher lenne az utazás, ill nekik is teher lenne vele utazni. Elképzeltem, hogy ha én hároméves lennék, és az anyám, apám és három idősebb testvérem elmennének három hónapra Európát nézni, és engem otthogynának egy idegen német nőnél, akkor valószínűleg pontosan úgy érezném magam, mintha egy bőrönd volnék. És ha az ember úgy érzi magát, mint egy bőrönd, akkor a pszichiáterek azt hiszik, h depresszióban szenved. Ezért dúlta fel őt, ha én elmentem valahová. Tehát én ugyanazt csinálom, mint a szülei. Nagon nehéz a terápiában, hogy amikor ilynekre rájövünk, akkor a páciensnek meg kell éretnie, hogy én nem lehetek az, aki pótolni fogja azt, amitől megfosztották. Én nem lehetek a pótapja, a pótmamája, vagy a jó családja, ami neki soha nem volt. Én csak arra vagyok jó, hogy velem együtt rájöjjön arra, hogy mi történt vele, mitől fosztották meg, és mit veszített el örökre. Akkor együtt gyászolhatjuk azt, amit elveszített.
Hogy miért nem tudott eddig gyászolni? (...) Sem a szülei, sem a testvérei, sem az a nő, akinél tárolták őt három hónapig, nem akarta hallani az ő érzelmeit. Én voltam az első, aki azt mondtam, hogy hát itt van valami, amit még most is lehet érezni, valami ami nincs befejezve. Nagyon nehéz, ha az ember átél vmit úgy, hogy nem engedik meg neki, hogy az érzéseit kifejezze. Ez olyan, mint egy megfagyott pillanat. Évtizedek múlhatnak el, és az a megfagyott pillanat mindig ott lesz. Valami történik majd, ha kiolvad. Ezt meg lehet érezni, és utána tovább lehet lépni. Addig, amíg ott van fagyottan, olyan mintha az ember le lenne szögezve valahova.
Az érzelmeinek kifejezése úgy kezdődött, hogy azt írta nekem, hogy love you and damn you. A damn you afféle elátkozás. Az, hogy engem meg tudott átkozni, neki már egy óriási előrelépés volt, mert ki tudta fejezni azt, hogy nem csak szeret valakit, hanem gyűlöl is. Tehát lehet szeretni és gyűlölni ugynazt a személyt. Ezt úgy körülbelül öt év után tanulta meg. (...) Egyre inkább ki tud szállni a szerepeiből. Most már tud nemet is mondani. Gyakran feltűnt nekem, hogy azok, akik öngyilkossággal foglalkoznak, mind olyan emberek, akik nem tudnak kis nemeket mondani. Az öngyilkosság egy óriási nagy nem. Minél többször tud az ember kis nemeket mondani, annál kevésbé kell nagy nemet mondani.
A munka könnyebb neki néha, mint otthon lenni. Szerintem szereti ezt a szerepet, jó neki eltűnni otthonról a munkába. És szereti is a munkáját. Nagyon gyakran megtörténik, ha az ember a hamis énjével dolgozik, és valamilyen terápián keresztül, vagy valahogy az Isten vagy a barátai segítségével eléri az igazi énjét, akkor ugyanazt csinálja, mint amit a hamis énjével csinált, csak élvezi.
Szerintem ez emberek nem tudnak élni függőség nélkül. Ez a kilencéves terápia is függőség. Én függök tőle, ő függ tőlem. Miért lenne ez baj? Te azt hiszed, hogy baj, vagy valaki más azt hiszi, hogy baj. Én azt gondolom, hogy ez olyan, mint egy mankó. De hát végül is a mindennapjainkban mindannyian arra kényszerülünk,hogy egy csomó szerepet eljátszünk. Állandóan szerepeket játszunk. Nem tudom, hogy az ő esetében miért volt ez ennyire meghatározó. Valószínűleg hogyha van az a valaki, aki játssza a szerepet, akkor nem olyan nehéz. Ha pedig van legalább egyvalaki, akivel önmagam lehetek, akkor az az önmagam könnyedén tud szerepeket játszani, ha kell. Neki az volt a baja, és még néha most is az a baja, hogy csak a szerepei vannak. Tehát szerepen kívül nem tudja ki ő. Mi nagyjából tudjuk, hogy ki játsza a szerepet. Ő nem tudta.
Vannak olyanok, akik azért kísérelnek meg öngyilkosságot, hogy zárt osztályra vigyék őket. Az egyik legofntosabb emberi élmény, hogy van a magzat és van a méh. A méh, mint egy tartály megtartja a magzatot. A tartás nagyon fontos. Ha úgy nőttünk fel, hogy a tartály nagyon törékeny volt, akkor az ember önmagát kell, hogy tartsa. Az pedig, hogy megatartsa magát, rettenetesen fárasztó. Az ember fél, hogy mi történik akkor, hogyha már nem tudja tartani magát. Mert nincs az az élménye, hogy nem kell magát tartani, valaki tudja tartani, valaki a karjában tartja.
Vannak olyanok, akik például, börtönbe kerülnek, mert csak a börtönben érzik biztonságban magukat. Ott biztonságérzetük van, mert az egy tartály. Az egy olyan tartály, olyanok a falai, hogy onnan nem lehet kitörni. Ők a maximális biztonságot csak a börtönben tudják érezni. És vannak olyanok, akik rettenetesen félnek attól, ami bennük van, és csak akkor tudnak végre relaxálni, hogyha a zárt osztályra kerülnek. Csak a zárt osztály tudja őket tartani, nincs olyan anya, olyan apa, nincs olyan szerető, aki őket ölelve meg tudná tartani, mert úgy érzik, ha feldühödnek, akkor vége a kapcsolatnak. Vagy ha sírnak, akkor vége a kapcsolatnak.
Szerintem egy ilyen zárt hely, mondjuk, egy nagyon jó, első osztályú hotel, ahol a szobák gumiból vannak, sokkal jobb lenne. Az ember bemehetne oda, amikor éppen egy tartályra lenne szüksége, de nem lenne zárt, hanem egyszerűen be lehetne menni oda pár órára, és aztán ki is lehetne jönni onnan. Szerintem szükségünk van arra, hogy legyen valamilyen tartály, amiről tudjuk, hogy onnan nem tudunk kitörni, és amelyben olyanok lehetünk, amilyenek vagyunk. Amikor pedig túl vagyunk rajta, és kinyitjuk a szemünket, akkor valaki van ott, aki még mindig szeret minket. Ez a normális gyerek-anya élmény. Sajnos sokan vagyunk, akiknek az anyja nem tudta tartani a gyereket, amikor a gyerek rettenetesen dühös vagy rettenetesen szomorú volt. Mi, akik ilyen családból származunk, félünk, a saját érzelmeinktől, és inkább zárt osztályra kerülünk, mint hogy önmagunk legyünk vagy egyedül maradjunk.'
