'Az első páciens, akiről beszélni szeretnék, 1997 júniusában jött hozzám először. Egy negyvennyolc éves nő volt, akit egy ápolónő hozott az elmegyógyintézet zárt osztályáról. Hogy történt ez? A pszichológus, aki az elmegyógyintézet zárt osztályán dolgozott, az egyik páciensem volt.
A nő azért volt az elmegyógyintézet zárt osztályán, mert már háromszor próbálta megölni magát, és majdnem sikerült is neki mind a háromszor. Gyógyszerész volt, úgyhogy azonnal feltűnt nekem, hogy ha én gyógyszerész lennék, és biztos lennék abban, hogy meg akarom ölni magam, akkor biztos meg is tudnám tenni. Nagyon örülnék, ha gyógyszerész lennék, mert jó, ha az ember tudja, hogy amikor meg akarja magát ölni, akkor meg is tudja. Ő háromszor megpróbálta, és neki nem sikerült. Ezért gondoltam én, hogy van remény.
Kicsit nehezebb, kicsit kövérebb volt, mint az átlag, de azt hiszem, az már az orvosságok miatt volt. Később láttam fényképeken, hogy még mielőtt a pszichiátria kezébe került vékony volt. Arra nagyon jó a pszichiátria, hogy az ember nehezebb és nehezebb legyen... És nagyobb!
Szóval bejött, és nem nézett rám, leült a fotelbe, és nem mozdult meg ötven percig. És egy szót nem szólt. Ott ült, mint egy szobor. Én pontosan ugyanúgy ültem, mint ő. Néztem őt, felé irányítottam teljes figyelmemet.
Erről az jutott eszembe, hogy a terapeuta szó görögül azt jelenti, hogy jelen lévő vagy oda figyelő. Figyelés. Tehát tulajdonképpen az egyetlen dolgom az, hogy oda figyeljek. És hogy komolyan vegyem azt, akivel együtt vagyok.
Ha ő oda akart jönni, és ott volt, ott ült, és nem mozdult meg, akkor gondoltam, biztos fontos neki, hogy ezt csináljuk. Én körülbelül hetente háromszor találkoztam vele, tehát elég gyakran megtörtént. Sem egy 'jó napot', sem egy 'viszontlátásra' nem volt, csak bejött, leült, együtt ültünk, és ez körülbelül három hónapig így ment. Három hónap után beszélni kezdtem hozzá. Ő nem szólt.
(...) Úgy három hónapba telt nekem, hogy rájöjjek, hogy mindaz, ami eszembe jutott, amin gondolkoztam, amíg ő ott volt, az vele kapcsolatos. Tehát azok nem csak az én gondolataim voltak, mert ha valaki más ült volna ott, egészen más gondolataim lettek volna. Gondoltam, hogy ha már ott van, akkor megosztom a gondolataimat vele és elkezdtem mondani neki, ami eszembe jutott. Nem szólt semmit, meg sem mozdult. Emlékszem, hogy úgy a negyedik vagy az ötödik hónapban, ahogy ezt csináltuk, elkezdtem viccelődni vele, hogy tulajdonképpen ő az analitikusom, és én vagyok a páciens, mert pontosan úgy történt: általában az analitikus az, aki egy szót se szól, és a páciens az, aki beszél. Szóval megfordult a dolog közöttünk.
Körülbelül öt hónap után az első mondat, ami kijött a száján, úgy hangzott, hogy I'm afraid of you - félek tőled! Kérdeztem tőle, mitől fél. Azt mondta, attól fél, hogy én esetleg el tudnám venni az ő szabadságát. Nagyon érdekes dolog, ha valaki azt mondja először, hogy attól fél, hogy én elveszem a szabadságát.
Kicsivel később kiderült, hogy teljesen nyílvánvalóan ettől kellett, hogy féljen, mert az egyetlen dolog, amire addig tudott gondolni, az volt, hogy megöli magát. Úgy gondolta, hogy amikor meg tud szabadulni a kórháztól, újra megpróbálja megölni magát. Semmi más gondolata, vagy semmi más ötlete nem volt, hogy hogyan tudna szabadon élni. Csak azt tudta, hogy senki nem akarja, hogy ő megölje magát. Tehát ez volt az egyetlen autentikus, valódi vágya, mert erről tudta, hogy senki más nem akarja. Ezért azt hitte, hogy esetleg az én szerepem az, hogy ebben meggátoljam. Vagyis úgy vélte, hogy én majd elvágom az egyetlen utat a szabadság felé.
Azt válaszoltam neki, hogy ha ezt azért mondja, mert én már jelentek valamit neki, azaz esetleg azért nem akarja megölni magát, mert akkor nélkülem lesz, mert már megszeretett vagy rám szokott, akkor rendben van, az ellen nem tudok semmit se tenni. Akkor tulajdonképpen nem én veszem el a szabadságát hanem ő az, aki szabadon úgy dönt, hogy inkább ittmarad, hogy velem lehessen. Különben pedig nem fogom elvenni a szabadságát, mert szerintem nagyon fontos, hogy az öngyilkosságról nyíltan beszéljünk.
Szerintem az, aki még nem gondolkozott el komolyan arról, hogy ongyilkos lehet, nagyon megvizsgálatlan életet él. Nagyon fontos, hogy rájöjjünk arra, hogy nem muszáj élni, csak azért, mert az apám és az anyám annak idején közösültek, és egyszerre idevarázsoltak engem. Ez nem azt jelenti, hogy addig kell élnem, amíg meg nem halok. Az élet nem kötelező. Abban a pillanatban, amikor erre rájön valaki, máris kicsit jobban érzi magát. Ha pedig nem akarja jobban érezni magát, akkor menjen és ölje meg magát, akkor legalább nem panaszkodik többet! Hiszen mindek jön terápiára, ha valóban meg akarja ölni magát?
Így hát teljes jó szívvel tudtam neki mondani, hogy ha tényleg meg akarja ölni magát, akkor nem fogok az útjában állni. Nem vagyok a rendőrség, és nem vagyok a családja sem. Egyedül arra kérném, hogy legyen rám tekintettel, és ha már ilyen kapcsolatba kerültünk, vigyázzon rám is egy kicsit. Mert ha megöli magát, akkor meg kell siratnom. Meg hát másféleképpen is vigyázzon rám. Mondjuk hagyja abba a terápiát három hónappal azelőtt, mielőtt megöli magát, és tőlem legalább öt kilóméter távolságra tegye. Végül pedig lehetőleg úgy csinálja, hogy meg se tudjam, hogy megtette, mert az nekem fájdalmat okozna. Egyébként pedig, még ha akarnám, se tudnám meggátolni őt abban, hogy megölje magát.
Általában, mikor családokkal foglalkozom, és valaki a családtagok közül öngyilkosságról beszél úgy, hogy komolyan is gondolja, akkor én szólok a családnak, hogy nekik kell felelősséget vállalni érte. Én önmagamért is alig tudok felelősséget vállalni, nemhogy egy másik emberért. Ha nem akarják, hogy ez az illető megölje magát, akkor nekik kell nap mint nap hoszonnégy órán át mellette maradni heteken, hónapokon keresztül. Valakinek ébren kell lenni, virrasztani kell, és fizikailag meg kell akadályoznia, hogy megölje magát. Óriási erőfesíztsébe kerül, hogy az ember megakadályozzon valakit az öngyilkosságban.
Minderről elbeszélgettünk, és azt is mondtam, hogy én soha nem fogom senkinek megszabni, hogy mi a dolga. Ha végül nem öli meg magát, szerintem azért nem teszi majd meg, mert akkor már nem akarja megölni magát. Különben meg úgyis meg fog halni, miért kellene sietni?'
