'Olyan könnyű belemerevedni a magányba, a szeretetlenségbe.

Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap, mert olyannyira nagyon azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk. És mégsem. Egyszer aztán nem bízunk és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna, mert olyannyira belénk ég a méltatlanság-érzés, a méltatlanság-félelem, hogy elveszítjük a bízás-hívés képességét.

Ha szeretni nem lehet, alkotni kell.

Az a baj, hogy az emberek kívülről befele akarnak ismerkedni. Ha eljutnak oda egyáltalán, ha van ilyen igényük. Pedig így nem lehet.

Mindig várt valakire. Élete minden perce meddő várakozás. De amikor az közeledett volna, ő hirtelen visszalépett. Egy fantomot várni mindig biztonságosabb. Kockázatmentesebb.

Vannak napok, melyekre egyszerűen nem jöhet másik. És nem is jön. Tudod, hogy nem, jól tudod, mégis hagyod elmúlni. Ostobaság, rosszaság, önkínzási manőver, támadó-védekező reflex, bátorság, merészség, vakmerőség, félelem... Ugyan, ugyan, ki hisz itt még a szavaknak, ki az, aki még mer annyira nagyképű lenni, hogy diagnosztizáljon? Ugyan, lássuk be, a szavak kora elmúlt, vége, nincs tovább. Vagy cselekszel, vagy nem létezik. Nincsenek szavak. És ha vannak, ne legyenek többé.'