'El kell fogadni, hogy rettenetesen egyedül vagyok. Soha senkinek nem lesz az a tapasztalata, ami az enyém. Ha valakihez hozzáérek, megérintem, soha nem fogom tudni, hogy ő mit érez. Soha. És senki nem fogja tudni, hogy én mit érzek, mit gondolok, hogy nekem milyen a világ. Az íz, ami én vagyok, amikor reggel fölébredek, és amiről tudom, hogy én vagyok, olyan, mint az egzisztenciának az ize. Ha egy reggel fölébrednék, és nem az lenne az ízem, akkor tudnám, hogy nagy baj van. De soha senki nem fogja tudni, mi az az íz. Még ha beszélek róla, az is csak szimbolikus, mert a beszéd, a szavak mind szimbólumok. Szimbólumokkal kommunikálunk, és ezek a szimbólumok nagyon keveset mondanak a valóságról. Nekem van egy valóságom, nektek van annyi valóságotok, ahányan ti vagytok, és lehetetlen, hogy én valaha is megértsem a ti valóságotokat. Olyan nincs. Remélem, hogy ezt most megbeszéltük, és soha többé senki nem próbál megérteni senki mást. (...)
Mindenki, aki terápiára jön hozzám, az egy tigris, egér vagy valami. Vannak élményeim és valószínűleg annak a majomnak, vagy kacsának, aki éppen bejön hozzám, annak is lesz egy élménye azzal, aki én vagyok. Ehhez nem kell megértés. Ahhoz, hogy én azt mondjam, hogy gyere közelebb, mert több időt akarok veled tölteni, vagy menj a fenébe, soha többé nem akarlak látni, ahhoz nem kell megértés. Ahhoz, hogy tudjam, én valakiből többet vagy kevesebbet akarok, nem kell megérteni sem magamat, sem őt. Ha pedig az ember igaz önmagához, és arról valamilyen módon tud beszélni, akkor nagyon izgalmas lesz a beszélgetés vagy az együttlét. A terápia nem arról szól, ahogy a meditáció sem arról szól, hogy az ember megtanuljon úgy élni, hogy simán, boldogan, mindenféle negatív emóció nélkül átússzon az életen. Ez nem egy cél. Egy zen buddhista írta, hogy az, aki az úton van, nem keres menedéket bárkinél, vagy bárminél, amikor baj van. Nem kér másokat, a barátaitól nem várja el azt, hogy segítsenek neki, vagy bátorítsák őt, hogy a régi énje túlélje azt a bajt, amiben most éppen van.
Az igaz barát hajthatatlanul és kérlelhetetlenül arra bátorítja az embert, hogy reszkírozzon, hogy kockáztassa saját magát, és még az elviselhetetlent is elviselje. Mert csak akkor érti meg az ember, hogy mi az, ami benne elpusztíthatatlan, hogyha sokat szenved. Freud is azt mondta, hogy a terápiának nem az a célja, hogy az ember ne szenvedjen. Amikor az ember elkezd egy terápiát, rettenetesen panaszkodik, hogy mennyit szenved. Amikor befejezi a terápiát, akkor még többet tud szenvedni, mint addig, és nem panaszkodik. Tehát megnő az ember kapacitása a szenvedésre. Minél többet szenvedek, annál jobban tudom, hogy mi az, ami elpusztíthatatlan bennem. Mi az, ami nem elpusztítható? Hát azt csak úgy tudom meg, ha nem vigyázok magamra, hogyha kockáztatok mindent.
Szerintem nagyon gyakran azért dühösek az emberek egymásra, azért mérgesek, azért szomorúak, azért panaszkodnak, mert tulajdonképpen nem tudták, vagy nem akarták eddig megsiratni azt, amit elvesztettek. Ha elgondolkozunk, valószínűleg mindannyian tudunk olyan dologra gondolni, ami jó lett volna, de nem volt. Nem mindenkinek van egy szép, jó apukája, meg anyukája. Sok mindent elvesztettem. Most ez nem jelenti azt, hogy ha valakivel találkozom, akivel eddig még soha nem találkoztam, akkor ez az új illető tartozik nekem. Nem lehet, hogy tartozzon nekem, csak mert én annyit szenvedtem, és olyan sok mindent elvesztettem. Nem várhatom ettől az új embertől, hogy ő nekem adjon mindent, amim eddig még nem volt. Hogyha én lennék az az ember, akinek most neked kell adnia mindent, mert te szenvedtél, akkor elszaladnék, nem maradnék ott. Mert mi közöm van nekem ahhoz, hogy téged az apád bántott? Mi is az az emberi lehetőség, ami megszabadít engem attól, hogy a múltat állandóan hordozzam a hátamon? Vagy attól, hogy azt akarjam, hogy valaki kárpótoljon engem azért, amit elvesztettem? Mi az, ami lehetővé teszi, hogy ne próbáljam rátenni az egész hátizsákomat, amiben a múltam van, arra, akivel találkozom, és akivel esetleg egy új kapcsolatom lehetne? Mert ez nem jó egy első találkozáskor. - Meg kell siratni azt, amit elvesztettem.
Szerintem ezek is reflexek, mint az a reflex, ami akkor van, amikor megütöm a térdemet. A gyász, a siratás az igazi emberek reflexe arra, hogy valamit elveszítettem, és tudom, hogy soha többé nem lesz, és elfogadom, hogy soha többé nem lesz és nincs érte kárpótlás. Az, hogy elüt egy autó, és elveszítem a karomat, de kapok érte kárpótlást, hát az egy hülyeség. Az ember valóban képes elhinni, hogy azért, amit elveszít, lehet kárpótlást kapni. Ha valóban rájövök és elfogadom, hogy amit elvesztettem, azt örökre elvesztettem, és én soha nem leszek az, aki lehettem volna, lehet hogy jobb leszek, lehet, hogy rosszabb, de az, aki lehettem volna, ha azt a valamit nem vesztettem volna el, az nem leszek - akkor sírni fogok.
Ezeket a dolgokat a legjobb nem egyedül, hanem valakinek a karjában megsiratni. Vagy egy közösségben, barátokkal jó megsiratni azt, amit elvesztettünk. Abban a pillanatban, amikor valóban megsirattam azt, amit elvesztettem, akkor már nem neheztelek a világra és másokra azért, mert az én életem nem volt tökéletes. Ha mondjuk, rájövök arra, hogy rosszul bánt velem az apám, és rosszul bánt velem az anyám, akkor azt gondolom, hogy valakinek most meg kell jelennie, és arra várok, hogy ki fog kárpótolni. Mert az nem lehet, hogy engem ne kárpótoljanak! Ha ez az attitűdöm, akkor az egész életemet elvesztegetem. Mert soha senki nem fog, nem tud, kárpótolni senkit semmiért.'