'Ha azt mondom, hogy nem tudok kijönni valamilyen szituációból, akkor arról is kell gondolkozni, hogy mit jelent, hogy ezt mondom. Olyan könnyű mondani dolgokat, amik semmit nem jelentenek. Mert ha nekem valahonnan, valamiből ki kell jönnöm, az azt jelenti, hogy valamibe benne vagyok. De hát miben vagyok benne? Hogy jutottam bele? A nyelv nagyon könnyen elsiklik az ilyen dolgok felett. Például, felfedezhet az ember egy hazugságot is. Mondjuk, hogy cigarettázom. Azt mondom nektek, hogy nagyon szeretnék nem cigarettázni. 'Rettenetes, hogy mit csinál a tüdömmel, köhögök, és mégsem tudok leszokni a cigarettáról!' Szerintem ezzel a dologgal valami nem stimmel. Mert ha az, amit csinálok, és az, amit mondok nem ugyanaz, akkor egy élő hazugság vagyok. Ezt kétféleképpen lehet tisztázni, és az, hogy tisztázom-e, csak rajtam múlik.
Az egyik lehetőség az, hogy cigarettázom. Te erre azt mondod nekem: - Te cigarettázol? Hát ez rettenetes, tüdőrákban fogsz meghalni! Én erre így válaszolok: - Te azt hiszed, hogy engem az érdekel? Azt hiszed, hogy én hülye vagyok? Cigaretta nélkül az élet nem ér semmit! Inkább cigarettázom, és rövid életem, mint hogy nem cigarettázom, és hosszú! Hát ezt megértem. Ha valaki ezt így végiggondolja, és így ki tudja mondani, akkor az, amit mond, és az, amit csinál, az ugyanaz. Így rendben van. A másik lehetőség, hogy valaki, aki cigarettázik, rájön, hogy cigarettázni nagyon rossz, és azt mondja: - Többé nem cigarettázom! Nem jó cigarettázni, nem cigarettázom. Ez is rendben van. De ez, hogy nem cigarettázom, és azt mondogatom, hogy jaj, de jó lenne cigarettázni, vagy cigarettázom, és azt mondom, hogy jaj, de jó lenne, ha nem cigarettáznék - mindkettő hülyeség! Mindkettő hazugság.
Ha egy valamire emlékeznétek ebből a beszélgetésből, szerintem a következőre lenne nagyon jó emlékeznetek. Ha valakivel találkozom, aki valamit mond, és más valamit tesz, akkor nagyon kell arra vigyázni, hogy arra figyeljek, amit tesz. Nem arra, amit mond. Mert azok az emberek az életünkben, akik mást mondanak, mint amit tesznek, hipnotizálnak minket. A szavak hipnotizálnak, hogy ne figyelj arra, amit csinálok, figyelj inkább arra, amit mondok. Tehát ha nem akarsz hipnózisban lenni, akkor soha ne arra figyelj, amit az emberek mondanak, hanem mindig arra figyelj, amit csinálnak. (...)
Azt mondjuk, hogy valakit szeretünk, amikor valójában vágyaink vannak. A családban a családtagok nagyon gyakran azt mondják egymásnak, hogy szeretik egymást, de tulajdonképpen elvárásaik vannak egymástól. Különben miért rettegnek nagyon sokan attól, hogy valaki azt mondja nekik, hogy szeretlek? Mert abban a pillanatban, amikor azt mondja, hogy szeretlek, akkor tulajdonképpen valamit akar tőled. Nem adni akar, hanem kapni akar. Na most ez akkor lehet, ha valamilyen éhség van a családban. Mondjuk, valamire éhes az apa. Lehet, hogy nem szexuális éhsége van, hanem valami másra éhes. Például, hogy őt valaki szeresse. Vagy hogy egy ajándékot tudjon adni. Mindegy, hogy mire éhes, de ha a szeretet és a vágy összekeveredik, akkor nem csoda, hogy a gyerek nem tudja, hogy szeretik-e, vagy valaki akar valamit tőle. Ez pedig egy óriási keveredés, mert a szeretet definíciója az, hogy a szeret semmit sem kíván. a szeretet semmit sem akar. Összekeverni a vágyat a szeretettel, az egy őrültség.
A szeretet akarat nélkül szentimentalitás szerintem. Az akarat szeretet nélkül kegyetlenség. Tehát van valamiféle dialektika szerintem az akarat és a szeretet között. A szeretet és a megismerés között van valami nagy közösség. Megint csak Szent Ágoston mondta, hogy nem lehet valakit szeretni, akit nem ismerek, és nem lehet megismerni valakit, akit nem szeretek. Nagyon gyakran megkérdezem a gyerekeket, hogy tulajdonképpen ismerik-e a szüleiket, és érzik-e, hogy a szüleik ismerik őket. Nagyon gyakran és nagyon szomorúan azt felelik, hogy nem. Szerintem, ha úgy érzem, hogy az anyám vagy az apám engem nem ismer, akkor biztos, hogy nem érzem, hogy szeret. Nem lehet csak úgy általában szeretni. Hogy valaki szeret-e engem vagy nem, azt csak én tudom megmondani. Mert a másik mondhatná, hogy nagyon szeret engem, de ha nekem teher, akkor nem szeret. Vagy ha engem úgy szeret, ahogy ő gondolja, hogy engem szeretni kell, és nem úgy szeret, ahogy én szeretném, hogy szeressenek, akkor nem szeretnek. Tehát engem meg kell ismernie annak, aki engem szeretni akar. És nekem meg kell ismernem azt, akit én szeretni akarok. Sajnos nagyon sok családban ez az ismerkedés nem történik meg. (...) Van egy mondás, hogy az szeret a legjobban, aki leginkább kételkedik a saját szeretetében. Mindig lehet valakit jobban szeretni, mint eddig szerettem. Ez egy végtelen dolog. (...)
Talán ötéves voltam, mikor apám és anyám elváltak, és én az anyámmal és a nagyanyámmal maradtam. Apámat egyszer egy héten látogattam meg egy pár órára, ő volt az elsp terapeutám. Pontosan emlékszem arra, hogy úgy tizenhét-tizennyolc éves koromban rájöttem, hogy az apámat én egyáltalán nem látom a saját szemeimmel. Az apámat az anyám szemein keresztül láttam, mert az anyámmal és nagyanyámmal éltem, és ez teljesen olyan volt, mintha mondjuk, az anyám állandóan azt mondta volna, hogy az apád egy csirke, az apád egy csirke, az apád egy csirke. Ettől én az apámat csirkének láttam. Emlékszem arra, amikor először felébredtem, és éreztem, láttam, hogy az apám nem csirke. Valami más, de nem csirke. Tehát fel lehet ébredni, de nincs rá garancia. A rettenetes dolog az, hogy akárhányszor felébred az ember, abban az is benne van, hogy nem tudhatja, még hányszor kell felébrednie. Ha az ember felébred, még mindig lehet, hogy egy másik álomba ébred. Ez megtörténik az igazi álmokban is. Én már álmodtam, hogy felébredtem és akkor újra felébredtem, és megint felébredtem. Ez tulajdonképpen így történik. Nincs garancia, hogy most már valóban felébredtem. Szerintem ez érdekessé teszi az életet, így nem unalmas. (...)
Mindig azt mondom, hogy úgy kell terapeutát keresni, mint egy szeretőt. Úgy kell tarpeutát kereni, mint egy barátot. Nincs rá formula. A második terapeutám is egy pszichoanalitikus volt. Torontóban, hetente többször látogattam meg, körülbelül kilenc hónapig. Huszonhárom éves voltam, amikor elmentem hozzá. Nagyon alá akartam rendelni magam ennek a tudománynak. Feküdtem a sezlonon, amin feküdnöm kellett, ő mögöttem ült. Soha nem néztünk egymásra, és nagyon keveset szólt hozzám. A kilencedik hónapnál tartottunk, amikor egyszer, úgy az óra vége felé azt mondta, hogy látja, hogy fekszem, hogy tulajdonképpen ma azt szeretném, ha az ő fasza a seggemben lenne, és én haza tudnám vinni a faszát a seggemben. Erre felültem, megfordultam, ránéztem, és hát gondolhattam magamban, hogy ugye ő itt az orvos... és én csak egy matematikus vagyok... Azt mondtam neki, hogy nem hiszem. Erre ő, hogy honnan tudom? És csak bólogatott, hogy ő bizony tudja. Egy hónappal később, miután később is tett ilyen megjegyzéseket, mondtam neki, hogy inkább fejezzük be. Erre azt válaszolta, hogy nagyon jó elhatározás, és szerinte nekem gyógyíthatatlan személyiségzavarom van. Hozzátette, hogy esetleg még annyi tanácsot tud nekem adni, ha bárkivel, főleg nőkkel közeli kapcsolatba kerülök, akkor, ha valamit csinálni akarok, akkor legyek szíves, tegyem az ellenkezőjét. És így elbocsátott. Hát, én őt sem ajánlanám. (...)
Skinner azt mondta, hogy a szabadság illúzió és a szokás realitás. Szerintem pedig a szokás egy illúzió és a szokásokból fel lehet ébredni a szabadságba. És a szabadság az egyetlen realitás. Tehát minden pillanat az a pillanat, amiben az ember egészen mást tehet, mint az elmúlt pillanatokban. Nagyon meglepő rájönni arra, hogy mennyi szokás van az életemben vagy a ti életetekben. A szokás olyan, hogy ha választanom kell, akkor mindig erre megyek. Annyira beidegződött ez a szokás, hogy csak megyek gyorsan és nem látom, hogy lehetne másfelé is menni. Ha szokásoktól akarok megszabadulni, akkor le kell lassulni. Legalábbis annyira, hogy lássam, van más választásom is. Még akkoris, ha minden sejtem erre akar menni, mert mindig erre mentem, legalább meglátom, hogy most, ebben a pillanatban arra is mehetnék. Terapeutaként bátoríthatok valakit arra, hogy csak egyszer, véletlenül, ha éppen úgy gondolja, akkor menjen abba az irányba. Csak egyszer ne arra menjen, amerre mindig megy. Olyankor az ember azt gondolja, hogy most darabokra törik a világ, mert addig mindig ugyanarra ment. De ha az ember megszabadul, és egyszer másik irányt választ, akkor legközelebb még mindig mehet arra, amerre azelőtt. Ez a választás. Meglátni, vagy belátni, hogy van egy szokásom, nem elég arra, hogy meg is szabaduljak tőle. Kell valami akarat, valami energia ahhoz, hogy megszabaduljak a szokásom vonzásából.'