Az emberek szeretnek olyasmit vizsgálni, amitől félnek. Nézegetik, nevet adnak neki. Így a szentek, Istent, a tudósok pedig bizonyítékokat keresnek. Mindenki fel akarja fedni a rejtélyt, hogy elűzze a félelmet.
Szívesen hisszük azt, hogy befolyásolni tudjuk életünk eseményeit, és legtöbbször azzal a gondolattal bolondítjuk magunkat, hogy tényleg mi irányítjuk őket. Aztán történik valami, ami rádöbbent minket, hogy a világ nem a mi, hanem a saját törvényei szerint forog. Mi csak átutazók vagyunk.
A rajzfilmekben a szereplők lelépnek a szikláról, és nincs semmi bajuk, nem zuhannak le, amíg le nem néznek. Anyukám szerint ez az élet titka, hogy ne nézzünk le. De nem csak ez. Nem csak a lenézésen múlik, hanem azon, hogy ne vegyük észre, hogy a levegőben vagyunk, és nem tudunk repülni.
Mindannyian egy szikla peremén állunk, mindig, minden nap. A sziklán, amiről le fogunk zuhanni. Nem ebben áll a döntésünk, hanem abban, hogy rugdalózunk és sikoltozunk, vagy kinyitjuk a szemünket és a szívünket és várjuk, mi történik zuhanás közben.