Egyik este elmentem a városba sétálni egyedül. Az éjszaka különösen kellemes volt, az utcák kihaltak, a bárok és éttermek tele élettel, mindenhol tökéletes szépség, rend és nyugalom honolt és hirtelen Hirtelen észrevettem, hogy teljesen egyedül vagyok. Persze, nyilvánvalóan sokszor voltam egyedül ebben az évben. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen kimerítő nap után nincs is annál jobb, mint egyedül sétálni a régi város utcáiban és sikátoraiban, anélkül, hogy beszélgetnek kéne valakivel, nincs is jobb, mint végre nyugodtan gyönyörködni a környező szépségekben. De én nem ilyen kellemes magányt éreztem, hanem nehéz, nyugtalanító magányt: nem volt kivel megosztanom a várost, a sétát, a mondanivalóimat. [ ] Rájöttem, hogy nincsen rosszabb, mint úgy érezni, hogy senkit nem érdekel, hogy létezünk, hogy senki nem figyel arra, amit mondunk, és hogy a világ tökéletesen működik a mi zavaró jelenlétünk nélkül is.
Elképzeltem még hány millió ember érzi magát feleslegesnek és nyomorultnak ebben a pillanatban legyenek bármilyen gazdagok, vonzók, elbűvölők, - csak azért, mert egyedül van ma éjjel, és tegnap is egyedül volt, és valószínűleg holnap is egyedül lesz. Diákok, akik nem találtak senkit, akivel elmehetnének szórakozni, idős emberek, akik úgy nézik a tévét, mintha utolsó menedékük lenne, üzletemberek, akik szállodaszobájukban azon gondolkoznak, hogy vajon van-e értelme annak, amit csinálnak, nők, akik egész délután sminkeltek és a frizurájukat igazgatták, hogy este elmenjenek egy bárba és úgy tegyenek, mintha nem ismerkedni jöttek volna. Csak be akarják bizonyítani maguknak, hogy még mindig csinosak, a férfiak nézik őket, megszólítják őket, ők pedig mindenféle közeledést lesöpörnek magukról, és közben felsőbbrendűnek mutatják magukat mert valójában kisebbrendűnek érzik magukat, félnek, hogy kiderül, hogy egyedülálló anyák, jelentéktelen munkahelyük van, nem tudják, mi történik a világban, mert éjjel-nappal dolgoznak, hogy eltartsák magukat, és arra sincs idejük, hogy elolvassák a napi híreket.
Emberek, akik ha belenéznek a tükörbe, csúnyának tartják magukat, azt hiszik, hogy a szépség alapvető fontossággal bír, és állandóan a magazinokat bújják, ahol mindenki szép, gazdag és híres. Férjek és feleségek, akik befejezték a vacsorát, szeretnének beszélgetni, mint régen, de más dolguk van, fontosabb dolguk, és a beszélgetés mindig várhat másnapig, ami aztán sose jön el.
Aznap egy barátnőmmel ebédeltem, aki nemrég vált el, és azt mondta: most végre szabad vagyok, mindig is erről álmodtam!. Hazugság! Senki sem vágyik ilyesfajta szabadságra, mindannyian arra vágyunk, hogy elkötelezhessük magunkat, hogy legyen mellettünk valaki, akivel együtt megcsodálhatjuk a város szépségeit, akivel vitatkozhatunk könyvekről, filmekről, vagy akivel elfelezhetünk egy szendvicset, mert arra nincs pénzünk, hogy kettőt vegyünk. Jobb egy felet enni, mint egy egészet. Még mindig jobb, ha nem hagy nyugodtan nézelődni egy férj, aki azonnal haza akar menni, mert fontos focimeccs lesz a tévében, vagy egy feleség, aki megáll egy kirakat előtt, és nem is figyel arra, mit magyarázol neki a katedrális tornyáról mint egyedül élvezni a város utcáit, békésen, ráérősen.
Jobb éhezni, mint egyedül lenni. Mert amikor egyedül vagy és nem a választott magányról beszélek, hanem amikor kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy egyedül vagyunk - , az olyan mintha már nem is lennél az emberiség része.
(P.C.)
